Látomás

E festmény megszületését nem egy személy inspirálta, hanem egy saját vers, még 2002-ből. Mint ahogyan a legtöbb esetben a festmények, úgy ez a vers is egyszer csak "letöltődött", nem gondolkoztam rajta, csak úgy jöttek a szavak. És a képek, amiket most, hogy ecsetet vettem a kezembe, úgy gondoltam, 10 év után érdemes másoknak is megmutatni. Így született meg ez a festmény, a vers illusztrációjaként, kiegészülve a mostani Énem néhány színfoltjával. Mivel maga a festmény sem illeszkedik a személyes festmények sorába, így elemző magyarázatot most írok. Olvasd ki belőle a saját üzenetedet...

 "Ólom-álom, fáradtan várom,

sorsom kába aggyal állom.

Kinyitja kapuját sok álomvilág,

s feltárul egy várrom,

mely csak rám vár, hogy végre megtalálom…

Lomha szellem, félve látom,

most oly pokolbéli, mint még sosem volt az álmom!

Várom, hogy ólom-sorsom rám találjon,

s már más kaput nyit ki,

kastéllyá vált a várrom…

Talán sosem találom, s mindig csak marad el nem ért, gyilkos álom.

Vagy bágyadt, fáradt, szerelmes vágyak,

sóhaj-hangú forró ágyak várnak.

Felvillanó képei parázna násznak,

párnákkal kéjesen ők csatáznak…!

Kártyalappal jósoló sötét árnyalak,

feltárulnak ólom-sorsok, álomtájak,

vörös-fekete szeretői kristályhomályba hulló gyásznak.

Óh, mondd, mit hoznak az ólomszárnyak?

Óh, drága Vágyalak, már olyan régen vártalak! Olyan régen vágytalak…!"